Karácsony napjáig még 2 nap, 16 óra van hátra

Sziasztok! Meg is érkeztem az első kis bejegyzéssel, ami nem lett túl hosszú, de ez csak azért van, mert karácsonyig be szeretném fejezni a blogot, emiatt gyakran lesznek részek, viszont nem olyan hosszúak. összesen két napot fogok nektek leírni körülbelül tíz-tizenöt részben. 
De itt is vagyunk az elsővel, a véleményeteket szívesen fogadom kommentben! :) Jó olvasást!




Oké. Mikor megbeszéltük a barátaimmal, hogy milyen jó lenne elmenni együtt karácsonyozni, akkor bele sem gondoltam, hogy tényleg elengednek minket. Persze szigorú szabályokat kaptunk, amiben felháborítóan kevés és felháborítóan engedékeny szabályok voltak. Szinte csak annyi, hogy nem fogyaszthatunk alkoholt, nem drogozhatunk, a cigarettát is kerüljük messziről, valamint ne vigyünk magunkhoz más embereket, mert állításuk szerint reggelre kirabolnának. De komolyan, ennyi. Először arra gondoltunk, hogy lesz valami hátsó szándékuk, de aztán mikor kibérelték nekünk az autót, fellélegeztünk. Szóval, már nem is volt sok hátra, mint elindulni. Mi Lolával tényleg azt hittük, hogy csak pár meleg ruhát kell majd bepakolnunk, de miután a szüleink elmondták, mire számítsunk majd, azonnal nekikezdtünk még több ruhadarabot belesűríteni a bőröndbe. Végül a kis bőröndbe bekerült öt vastag pulcsi, öt póló, egy garbó, kék kardigán, három farmer, két vastag nadrág, két bakancs, egy vékonyabb csizma. Aztán, miután ebbe már nem lehetett továbbtömni, elővettem egy hatalmas táskát. Ebbe kerültek a fontosabb dolgok, mint például a sampon, hajszárító, tusfürdő, tisztálkodási szerek, sminkcuccok, fülvédő, kesztyű, sapka, gyógyszerek, pénz, innivaló.

Még reggel utoljára megnéztem, megvan-e minden, és miután megbizonyosodtam erről, leindultam. A lépcsőn levágtatva elköszöntem a családtól, majd kiértem. A ház előtt egy nagyon nagy, nyolc személyes autó állt. Kristóf kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Elővette a cigarettáját, majd rágyújtott.
- Ugye tudod, hogy csak négy napra megyünk? - kérdezte, majd rám fújta a füstöt. Kezemmel gyorsan legyeztem magam előtt, hogy ne érje a káros levegő a tüdőmet.
- Neked is jó reggelt. - Kissé mogorván nézhettem rá, mert kivette kezeimből a csomagokat, felnyitotta a kocsit, betette, beszállt, és beindította az autót, jelezve, hogy menjek. Még egyszer visszanéztem a házra, majd kifújva a levegőt indultam el. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is megteszem, de bepattantam a kocsiba, és valamilyen szinten örültem is neki, hogy kiszakadok a rendes kerékvágásból. Kristóf beindította a motort, helyezkedtem egy darabig, előremásztam, majd vissza, aztán újra előre.
- Brigi, én megértem, hogy egyik hely sem jó, de ülj már le! - fakadt ki szegény. Igen, megértem, ha az ember izgatott, akkor soha, semmi nem jó neki. Legalábbis az én esetemben.
Végül helyet foglaltam az utolsó sor bal oldali ablakánál. Úgy döntöttem, az egész úton ott fogok ülni, mert ott nyugodtan hallgathatom a zenét, beszélgethetek a srácokkal, és aludhatok is. Igen, az nagyon fontos, mert köztudott, hogy Kristóf minden cikis helyzetet lefotózz, és másnap az ember a közösségin találja magát.
Csak pár utcát kellett mennünk, hogy felvegyük legjobb barátnőmet, Lolát. Róla nem is mondanék semmit, hiszen elég ránézni, máris tudja az ember, hogy átlagos. Nem rendelkezik természetfeletti szépséggel (de azért nem is panaszkodhat!) , okos, és azért ne feledkezzünk meg a jókedvéről sem! Nála többet mosolygó emberrel életében nem találkozott még az ember. Kristóffal meg sem lepődtünk, mikor láttuk, hogy nem egyedül áll az ajtóban. Dáviddal volt, aki már lassan egy éve húzza keresztbe minden programunkat. Félre ne értsétek, ő is ugyanúgy a barátunk, de hogy ők ketten mennyi időt töltenek együtt...
Dávid az a tipikus jó srác. Szőke tincseivel, kék íriszeivel sok nő szívét megdobogtatta már. Lola is tudja, hogy ennek ellenére Dávid a leghűségesebb ember, akivel valaha találkozott.
Azok ketten a kapuban álltak, és szinte összeragadtak. Mikor meglátták a bekanyarodó kocsit, szerintem mindketten fellélegeztek. Kristóf kinyitotta a kocsiajtót, és kiszólt nekik.
- Felnyitom a csomagtartót, rakjatok be mindent! - Dávid hősiesen betette mindkét bőröndöt, majd beültek. De azért történt az, hogy legalább tíz percet ácsorogtunk, mert azok ketten egymás mellé akartak ülni. Lola csak előre volt hajlandó, Dávid pedig hátrébb akart. Így egy kisebb vitát folytattak már a reggeli órákban, de végül hála istennek sikerült leülniük, és indulhattunk a következő személyért. Szerencsére már csak Áron és Dani hiányoztak.
Először elmentünk Áronért, aki gondolkodás nélkül leült legelőre, mert vele amúgy is félő volt elindulni: nagyon hányós volt. Az osztálykirándulásra például pont ezért nem akartuk elvinni.
Ezek után bekanyarodtunk Daniék utcájába. Nekem ez nagyon megszokott volt, ugyanis Dani már kiskorom óta a legjobb barátom, így egyértelmű volt, hogy minden karácsonyt együtt töltöttünk. A táskám zsebében most is ott lapult a nekiszánt ajándék. Bekopogott Kristóf üvegén, aki kinyitotta neki  a csomagteret. Dani pár másodperc múlva a nyitott ajtóból kémlelete, hogy hova is tudna leülni.
- Brigi? - hallottam meg hangját.
- Leghátul kuporog, mert fél, hogy alvás közben lefotózom. - vigyorgott rá Kristóf, én meg lesütöttem a szemem. Pár másodperc múlva a mellettem lévő széken már Dani ült, és kedvesen nézett rám.
- Mindenki megvan? - kérdezte Kristóf. Áron hátrafordult, végignézett rajtunk, majd bólintott.
- Igenis, kapitány! - emelte homlokához a kezét katonásan. Kristóf a fejét csóválva bokszolt bele a kezébe, majd elindult.
- Oké, és van olyan, aki beállítaná a GPS-et? - nézett hátra. Tanácstalanul néztünk rá, ugyanis azt hittük, hogy ő tudja.
- Kristóf. - szólalt meg Lola halkan. - Ez üres. - mutatott a kezében tartott dobozkára, amiben a GPS volt. Vagyis, lennie kellett volna. Kristóf száját itt hagyta el a nyaralás során először egy káromkodás. De nem ez volt az utolsó.
- Oké, akkor valaki tud tájékozódni a térképen? - Áron félve felemelte a kezét, mire Kristóf idegesen a kezébe nyomta.
Mikor végre elindultunk, mindenki el volt foglalva valamivel. Lola telefonozott, Áron a térkép segítségével navigálta Kristófot, aki idegesen vezetett, Dávid bealudt, Dani pedig csak nézett ki a fejéből. Én is ugyanezt tettem, ugyanis borzasztóan unatkoztam. Dávid horkolása, és a rádió halk hangja töltötte be az egész utasteret. Miután öt percig hallgattam  a monoton krákogást, becsúsztam a középső ülésre, Dani mellé.
- Mi a baj? - suttogta, hogy csak mi halljuk.
- Agybajt kapok. - hajtottam a vállára a fejem. Mielőtt bárki bármit is feltételezne, kijelentem, hogy ez nálunk természetes.
- Várj egy percet. - megmozdult, felkaptam a fejem. Felállt, majd előre lépett egy kicsit. Dávid széke felett odahajolt, és készült tenni valamit, mikor Kristóf megszólalt.
- Da.. - de inkább abbahagyta, és hagyta, hogy Dani azt tegye, amit akart. A keze meglendült, és egy óriási pofonnal keltette fel az alvó Dávidot. Egyszerre történt az, hogy az alvószemély felordított, Lola pedig elkezdett sikoltozni. Dani és Dávid bunyózni kezdtek, Kristóf ordítozott, Áron csak kapkodta a fejét, Lola sikoltozott, én meg Daniért aggódtam. - Na, ti ketten most azonnal leültök, Lola abbahagyja a sikítást, Brigi pedig legközelebb nem mondja el a kocsiban  a bánatát Daninak. - mondta viszonylag halkan, csöndben. Mivel senki sem hagyta abba előbbi tevékenységét, felemelte a hangját. - Értve vagyok? - ordította el magát, mire mindenki felé kapta a fejét. Daniék leültek, Lola csöndbe maradt, én meg csak néztem.
- Nem kellett volna verekednetek. - suttogtam Daninak.
- Ne hülyéskedj már, nem komoly bunyó volt! - győzködött.
Ezek után egy ideig csöndben maradtunk. Esküszöm, fél órát sem mehettünk, mikor a kocsi elkezdett pöfögni.
- Haver, ez normális? - kérdezte Áron.
- Oké, gyerekek, senki se akadjon ki... - kezdte félve Kristóf.
- Ez jól kezdődik. - mondta Dani.
- De kifogyott a benzin.